Ania Ahlborn: És bebújt az ördög – A jó iparos horror

Ania Ahlborn lengyel születésű írónő, 2012-ben adta ki első könyvét, melyet 7 további regény követett az elkövetkezendő években. Jelenleg Új-Mexikóban, Albuquerque-ben él férjével. Saját magát Stephen King rajongónak tartja. Én ezúttal legutóbbi munkájával, a 2017-es És bebújt az ördög című regényével próbálkoztam meg.

Mindig kicsit gyanús az a szerző számomra, aki évente kiad egy könyvet, mert az ilyen írások általában "12 egy tucat" szindrómában szoktak szenvedni és nem igazán többek jó iparos munkáknál. Kicsit ez (volt) az érzésem Ania Ahlborn esetén is:

A történet szerint Stevie és Jude unokatestvérek, és elválaszthatatlan barátok. Barátságuk egyik legerősebb alappillére, hogy mindketten számkivetettek: mind a kortársaik, mind a felnőttek elkerülendő csodabogárnak tartják a párost. Jude-ot azért, mert nehezen kezelhető, szemtelen és hajlamos az erőszakra, Steviet pedig azért, mert mentális zavarokban szenved. Egy napon azonban Jude eltűnik, s mivel eleve nem volt a kisváros - Deer Valley - lakóinak szíve csücske, ezért a hatóságoknak inkább a fogpiszkálójuk, mintsem a bicskájuk látszik beletörni a keresésébe. Stevie kétségbeesve figyeli a felnőttek tétlenségét, mentális állapota egyre súlyosbodik: felerősödik a dadogása, rémálmok gyötrik, s egyszerűen úgy érzi, hogy a barátja nélkül nem lesz képes elviselni a rá váró fájdalmas mindennapokat. Stevie minden bátorságát latba vetve indul barátja keresésére, a várost körülvevő sötét erdőbe...

Amikor megláttam a könyvet, meg elolvastam a fülszövegét, tudtam, hogy nem kell sokat várnom a regénytől: Ez egy vérbeli pszicho-thriller lesz, némi csavarral, ami az emberi elme labilitására és megtéveszthetőségére fog építeni, egy kis rettegés így november végére. Tulajdonképpen igazam is lett.

Az írónőnek sikerült sötét és feszült légkört teremtenie, ami az első oldaltól az utolsóig uralta a sztorit, és hajtott előre, hogy "na jó, csak még egy fejezetet, oké, ez most már tényleg az utolsó lesz..." Igaz, legfőképpen klisékből építkezett (eldugott kisváros, sötét erdő, elhagyatott ház), de kreatívan rakosgatta a horror ezen megszokott építőkockáit, szóval a körítéssel nem volt gond.

Ám a díszlet nem sokat ér, ha a köztük játszódó történet és szereplők nem az igaziak, és itt azért akadtak problémák. Az összes karakter kicsit eltúlzott volt. A felnőtt szereplők nekem mind túl ostobának, erőszakosnak, nemtörődömnek tűntek. Értem én, hogy az írónő a szülők/ nevelők felelősségét akarta hangsúlyozni, de ez a fajta rideg együtt nem működés a sérült kisfiúval már eléggé eltúlzott volt. A főszereplő kisfiú Stevie, bár kétségkívül szerethető, de szintén túl heroikus és már komédiába hajlóan szerencsétlen. Nem elég, hogy számos beszédhibával küzd - a könyvből egy egész garmadányi új logopédiai kifejezéssel ismerkedhettem meg - de még verik is otthon, meg még a társai is szadizzák, de ennek ellenére, ő mégis maga a mennybőlazangyal...

A történet lendületes, jó tempójú, olvastatja magát, a rejtély fejezetről fejezetre bomlik ki előttünk, ugyan a lezárás kicsit hirtelen, de kellőképpen megdöbbentő. A könyv üzenete is kicsit túlmutat a "tucathorror" könyvekén: A mentális zavarokkal küzdők megbélyegzése és kitaszítása a közösségből tragédiákhoz vezethet. Bármilyen pszichés/ mentális zavar esetén fontos, hogy idejében forduljunk szakemberhez, hatványozottan igaz ez a gyerekekre, ahol ráadásul a szülő felelőssége, hogy a gyermeke megkapja a megfelelő segítséget.

Összességében tehát derék iparosmunkáról beszélhetünk: Egy szokásos horrorelemekből felépített, kellemesen zord és rejtélyes atmoszférájú könyv, lendületes sztorival, kissé egyoldalú és elnagyolt karakterekkel. Aki nem vágyik többre a szokásos csavart végű horrornál, az biztosan jól fog szórakozni (nekem is kellemes időtöltés volt a könyv olvasása).