Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Stalker – Piknik az árokparton - filozófia, űrlények és vodka

A Sztrugackij fivérek regénye 1972-ben jelent meg, és azóta kult státuszt vívott ki magának. Tarkovszkijt is megihlette a történet, a méltán híres "Stalker" című filmjének ez a könyv szolgált alapul (igaz a könyv és a film története elég távol állnak egymástól), valamint a 2000-es évek elején a számítógépes játékok piacára is betörtek a stalkerek. A tudományos-fantasztikus könyvek top 100-as listájára is felkerült regényt még november végén szereztem be és mi tagadás eléggé meg kellet küzdenem a szöveggel...

Bár a regény elvileg az Egyesült Államokban játszódik, nekem mind a karakterek, mind maga a történet jobban kívánkozott a keleti blokk lepukkant panel tömbjei és gyártelepei közé. A szereplők inkább hordozták magukon az orosz emberek vonásait - már amit az irodalomból megismerhettünk belőlük - szikár, mogorva, önmagukkal és a körülményeikkel küzdő emberek, akikből minden viszontagság ellenére sem veszett ki a jó érzés. A baljós, nyomasztó hangulat is a Szovjetuniót idézte, semmint Amerikát.

A cselekményre semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy "pörgős", lassan, csikorogva halad előre, mondatról mondatra, belső monológokkal és párfelesnyi szünetekkel szabdalva. Aki azért venné kezébe a könyvet, mert arra vár, hogy a Zóna furcsaságairól és hihetetlen jelenségeiről olvashat hosszú oldalakon keresztül, az minden bizonnyal csalódni fog. Én is így jártam, bár nem is értem, miért számítottam ilyesmire, amikor tudtam jól, hogy a kelet európai sci-fik sokkal elmerengőbbek és filozofikusabbak, mint amerikai társaik. A Zóna titkai így jórészt valóban titkok maradnak, olyannyira, hogy az ott fellelhető tárgyak közül, valamelyikről kapunk némi leírást, másokról csak a nevüket tudjuk meg és gyakorlatilag teljes homályban hagynak minket az írók. Ugyancsak csalódás vár azokra, akik a titokzatos idegen létforma miatt veszik kezükbe a könyvet, aki/ami a zónákat létrehozta. Róluk még kevesebbet tudunk meg, mint az általuk itt felejtett, a Földön eldobált tárgyaikról.

A könyv fénypontja számomra Valentin Pilmann és Richard H. Noonan közös italozása volt, mely során a fizikus Pilmann elmagyarázza a mérnök Noonan-nak, hogy mennyire nem értünk semmit az egész látogatásból - e beszélhetés során derül fény a könyv címe mögött rejlő metaforára. Az idei év legnagyobb irodalmi felfedezései számomra Stanisław Lem művei voltak, és ez a beszélgetés az ő szellemiségét idézte: az idegen civilizáció megismerhetetlensége, az emberi elme behatároltsága, valamint a végtelen jelentéktelenség érzet, ami az ő művein átüt, mind jelen voltak ebben a beszélgetésben. Bár sajnos nem vagyok nagy ismerője a sci-fi irodalomnak, eddigi tapasztalataim alapján, van egy érdekes ellentét a kelet európai/ orosz sci-fik, illetve az amerikai sci-fik között: a kelet európai/ orosz sci-fik hihetetlen érdekes filozofiai kérdéseket vetnek fel, és a regények fénypontja mindig ezeknek a kérdéseknek a kifejtése, boncolgatása, míg az "akció", vagy a cselekmény egy kicsit rozsdás, csikorgó, lassú. Az emrikai művek ennek pont az ellentettjei, a filozófiai, vagy elvi háttér sokszor elnagyolt, vagy elkent, viszont a történet magával ragadó, pörgős és feszes tempójú.

A Stalker igazi orosz sci-fi, ami mélyen az orosz kultúrában gyökerezik. Lassú történetvezetés, küzködő karakterek és végtelenül érdekes beszélgetések egy (kettő, három...) feles mellett.