Cormac McCarthy: Az út – Értem én, csak…

McCarthy - a posztapokaliptikus történetek koronázatlan királyának -2006-ban megjelent regénye egy olyan világot fest le, ahol éppen az emberiség idejének utolsó homokszemei peregnek le, és ahogy fogynak a homokszemek, úgy lesz egyre sötétebb és egyre hidegebb. Útra fel!

Az út Pulitzer-díjat is nyert 2007-ben, mind az olvasóközönség, mind a kritikusok igen jól fogadták, és érthető is a lelkesedésük. A könyv nagyon szikár, koherens és a hihetetlenül lehangoló történet ellenére, hordoz magában egy erős pozitív üzenetet.

A történet egy olyan esemény után játszódik, ami gyakorlatilag megpecsételte az emberiség sorsát: A kopár, szürke vidéken már nyoma sincs a hajdani sokszínűségnek. Szó szerint eltűntek a színek a világból, eltörölte őket az égből szitáló hamu, a por és a törmelék. Már nincsenek fák, se állatok. A halott tájon két alak baktat, egy apa a fiával. Egy bevásárlókocsiban tolják maguk előtt minden holmijukat, néhány takarót, és pár konzervet, amivel talán még kihúzzák néhány napig. A férfinél van egy pisztoly két tölténnyel... Délre tartanak, mert ott talán melegebb van. A sötétség minden nappal egyre tovább tart. Nem kétséges, hogy ebben a történetben az emberiségnek nincs jövője. A megmaradt emberek jobb esetben ellopják egymás holmiját, rosszabb esetben pedig táplálkozási célzattal vadásznak egymásra.

A történetvezetés lineáris, úgy vánszorog előre, mint hőseink az úton. McCarthy mondatai kopáron, megfosztva minden sallangtól vezetik tovább az olvasót a kietlen posztapokaliptikus tájon. Ahogy már sokan kiemelték, McCarthy egyáltalán nem használ központozást az angol szövegben, és ezt a magyar fordító (Totth Benedek) is megpróbálta átültetni a magyar szövegbe, ami miatt aztán az olvasó néha elveszti a támpontokat, és gyakran kényszerülhetünk egy-egy mondat újraolvasására, vagy újraértelmezésére. A szöveg tökéletes összhangban van a történettel. Monoton, szürke mondatok és monoton, szürke történet. Minden történés a végletekig lecsupaszított és szikár. Nem tudjuk meg, hogy mitől vált a világ kietlen, halott pusztasággá, sem azt, hogy mikor. Sőt, még a szereplőknek sincs nevük. Úgy kísérjük el a szereplőket az útjukon, úgy aggódunk értük, hogy közben azt sem tudjuk, hogy mi a nevük, és a félelmetes az, hogy nekem ez csak az utolsó 10-20 oldalon tűnt fel, mert ebben a felperzselt világban már nem számítanak a nevek. Nincs túl sok történés a könyvben, gyakorlatilag minden nap ugyanúgy telik: a férfi és a fia mennek, esznek, vagy élelem után kutatnak, majd tüzet gyújtanak és alszanak, amikor pedig feldereng a hajnali szürkeség, akkor indulnak tovább. Itt-ott feltűnik egy-egy brutálisabb részlet kannibálhordákkal, ezek megrázzák az embert, de aztán ugyanolyan rezignáltan folytatjuk az olvasást, mint a férfi és a fiú az útjukat.

Én értem a könyv iránti lelkesedés okát: nagyon pontosan mutatja be az emberben rejlő vadállat előtörését szükséghelyzetben, illetve azt, hogy hová fajulhat a világ egy esetleges atomháború/természeti csapás/bármilyen random kataklizmikus esemény hatására. Az elbeszélés stílusa tökéletesen illeszkedik a történethez, és az író sikeresen adja át azt az üzenetet, amit minden ballagási meghívók kedvenc idézetével tudnék summázni: "Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben." - Arany János

Viszont be kell, hogy valljam, hogy én rettenetesen szenvedtem a könyv olvasása közben. Sajnos ez a naturalista ábrázolásmód belőlem nem tud a tompult rezignáltságon kívül bármilyen más érzelmet kicsiholni. Értem, hogy a szürke írói stílus és a történet monotonitása azt a célt szolgálja, hogy minél jobban bemutasson egy olyan világot, ahonnan már minden érték és szépség eltűnt, de a végére már nagyon meguntam ezt a könyvet. Egyszerűen nem is nagyon maradt mit mondanom róla, mert gyakorlatilag fentebb már leírtam mindent. Ha valakit mélyen megragad és letaglóz a naturalizmus, akkor abban ez a könyv minden bizonnyal mély nyomot fog hagyni, ha viszont ez a stílus nem igazán érint meg, akkor bizony rögös út vár az olvasóra...

Egy érdekességet azért hozzáfűznék a könyvhöz, pontosabban annak fordítójához, Totth Benedekhez. 2017-ben jelent meg Totth Benedek második könyve, Az utolsó utáni háború, amire láthatóan és érezhetően nagy hatást gyakorolt Az út. A kilátástalanság és teljes pusztulás mellett Az utolsó utáni háborúban megjelenik a téboly is, avagy a háborús pszichózis. Azoknak, akiknek nem jön be a teljes szürkeség és monotonitás, nyugodt szívvel tudom ajánlani Totth Benedek könyvét, mert ott még történnek is dolgok. Azt meg kell hagyni ugyan, hogy Az úttal ellentétben, ebben a történetben nincs pozitív üzenet, inkább csak egy nagy vörös felkiáltójel, hogy a háború mindig, minden körülmények között értelmetlen.