Csáth Géza: Ópium - Betekintés egy elmeorvos feljegyzéseibe

Csáth Gézáról köztudott tény, hogy elmeorvosként tevékenykedett, később pedig a morfium rabjává vált. Élete éppoly sötét és szomorú véget ért, mint legtöbb története az Ópium című novelláskötetben.

Mákgubók díszelegnek a Helikon kiadó által gondozott kötetek borítóján, az egyikről pedig egy halálfejszerű árny bámul az olvasóra: ezt a kötetet részben Csáth függősége és delíriumos álmai, részben pedig az emberi elme kóros működése ihlették. A legjobb novellák azok, amelyek mindenféle érzelmesség nélkül mutatják be a pszichiátriai betegségeket. Ezek a novellák úgy hatnak, mint egy irodalmi igényességel megírt elmeorvosi szakvélemény. Érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb ilyen történet kulcsa, a szörnyű tettek mögött megbúvó ok, nem más mint a szeretethiány: a nemtörődöm, távolságtartó anya fiai, ezért válnak gyilkosokká, vagy egy összetört szívű fiú elméje emiatt omlik össze végleg.

A függőség és a megbomlott elme gyakori motívumai a könyvnek, ám akadnak kevésbé megterhelő történetek is. Ezek leginkább, bár kétség kívül közük van az emberi lélek működéséhez, mégsem kapcsolódnak szervesen a pszichiátriához, inkább morális eszmefuttatások, filozofálgatások, és számomra ezek a történetek kevésbé voltak érdekesek, vagy magukkal ragadóak. Az olyan történetek, mint pl.: Bácska, vagy A kutya, kicsit mindig megtörték a lendületemet, de lehet, hogy jobb is volt, hogy ezek is belekerültek a gyűjteménybe, hiszen, ha kivesszük ezeket a történeteket, akkor emészthetetlenül sötét és lehangoló lenne ez a novelláskötet.

Mindenképpen megéri elolvasni annak, aki kicsit jobban meg akar ismerkedni ezzel a borongós hangvételű, mégis zseniális íróval. Csáth az emberi elme legsötétebb bugyraiba kalauzolja el az olvasóját, bemutatva azokat a mélységeket, ahonnan sokszor már nincs visszatérés, ahogy neki magának sem volt már.