Juhász Kristóf: Boldog halottak napját! – Egy félbehagyott könyv krónikája
A könyvön a kreatív borítója és az izgalmas fülszöveg miatt akadt meg a szemem - a weird fiction számomra olyan hívószó, aminek nem tudok ellenállni, de ezentúl óvatosabb leszek. Számomra alapvetés, hogy könyvet nem hagyok félbe. Ha törik, ha szakad végig rágom magam az utolsó oldalig, különben szegény fák hiába haltak meg. Juhász Kristóf 10 éve az első író, aki elérte, hogy azt mondjam egy könyv felénél: okcsá!
Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia bugyraiból mászott a fényre ez az... izé. A Könyves blog egy cikksorozatban számolt be a 2019-es Margó-díjra - a kiadók által - nevezett könyvekről. A 3. részben esett szó Juhász Kristóf kötetéről, ahol a magyar weird fiction egyedülálló darabjaként jellemezték az alkotást. Megmondom őszintén, a Margó-díj nekem mindig egy referencia pont a tekintetben, hogy mit érdemes olvasni, lévén ezen díj révén figyeltem fel, egyik legkedvesebb kortárs magyar íróm, Totth Benedek munkásságára, ő volt az első Margó-díjjal jutalmazott író. 2015-ben megjelent könyvéért, a Holtversenyért vehette át az elismerést, amely bár mélyen megrázott, mégis egy nagyon fontos olvasmányélmény lett számomra, és alig várom, hogy újabb és újabb könyveket olvashassak a szerzőtől. - Végső soron a Margó-díj célja, hogy még alig ismert, "pályakezdő" szerzőket mutasson be a nagyközönségnek, így népszerűsítve a kortárs magyar irodalmat. 2019-ben 34 könyvet neveztek a kiadók Margó-díjra, később a szakmai zsűri ebből a 34 könyvből választotta ki azt a 10 jelöltet, akik közül végül kikerült a nyertes - Fehér Boldizsár: Vak majom című regénye. A boldog halottak napját! még a 10-es shortlist-re sem került fel, talán nem véletlenül.
Egy szép őszi napon kezdtem neki a könyv olvasásának, miközben a 3-as villamos szinte hangtalanul suhant a napfényes Kőbánya, panelek árnyékolta utcáin. Reménnyel telve szívtam be a fehér lapok friss nyomdaillatát, majd belevetettem magam az első rövidke elbeszélésbe. Szemem mohón siklott a történet vadregényes mondatain keresztül, s mikor a novella végén felpillantottam, az impozáns Szent László templom tornyán lévő keresztre szegeztem a tekintetem, és arra gondoltam: "Istenem, erre de ráb@sztam". Már az első, alig 4 oldalas novellácska után tudtam, hogy ezzel a könyvvel nem kicsit fog meggyűlni a bajom. Jó szokásomhoz híven azért verekedtem magam tovább és tovább, de egyre nehezebbé vált a haladás a történetek kusza, öncélúan túlbonyolított és szétzilált mondatai között. Körülbelül egy héttel később, amikor eljutottam a kötet azon részére, mikor Petőfi és Jókai közösen mennek Habsburg űrlényekre vadászni az Alföldre, akkor betettem a könyvjelzőmet a lapok közé, becsuktam a könyvet és letettem egy kis polcra, ahol hetente egyszer portörlés céljából látogatom meg.
Félreértés ne essék: a szokásostól eltérő mondatszerkesztés, a kifacsart nyelvhasználat önmagában nem probléma, ha van mögötte valami cél. Ott van példának okáért Anthony Burgess híres erőszakregénye a Gépnarancs. A főszereplő meséli el az olvasónak a történetet a saját, elképesztően furcsa, orosz szavakkal kevert stílusában. Ott van értelme ezt a különleges nyelvezetet használni, lévén a szerző egy különleges szociokulturális helyzetben élő fiatal szemszögéből mutatja be az erőszak és a megjavulás témaköreit. Vagy ott van McCarthy klasszikusa, Az út című regény, ahol nem használ központozást, mert a posztapokaliptikus világban pont olyan silányan zajlik az egyhangú, túlélésért folytatott küzdelem, ahogy McCarthy csupasz mondatai hevernek a papíron. De itt... olyan érzésem volt, mintha az író direkt egy érthetetlen, élvezhetetlen olvasmányélményt akart volna átadni a közönségnek.
Próbáltam utána olvasni, hogy milyen fogadtatása volt a könyvnek, összesen két ajnározó cikket találtam, egyet a Magyar Nemzetben, egyet pedig az Irodalmi Jelen című folyóiratban. Nem tudom, mennyire tekinthetők ezek objektív kritikának, lévén Juhász Kristóf mindkét lapnak ír cikkeket... A Magyar Nemzet újságírója a "konzumidióta-pukkasztást" nevezi meg az író védjegyeként. (Nem vagyok a szándékos félreértés, mint érvelési technika híve, szóval csak kérdésként biggyesztem ide azt a gondolatomat, hogy ezek szerint, akinek nem tetszik a könyv az "konzumidióta"???) Mind a Magyar Nemzetben, mind az Irodalmi Jelenben megjelent cikk hangsúlyozza, hogy ez a könyv mennyire felrúgja a kortárs irodalmi konvenciókat, meg polgárpukkasztás, meg csak bátor, ínyenc olvasóknak, bla-bla-bla. Magyarra fordítva ez a sok áradozás azt jelenti, hogy ez a könyv egy szétesett, értelmezhetetlen katyvasz, amibe, ha nagyon erőlködünk, akkor filozófiai magasságokat hallucinálhatunk, ami persze igazán nincs benne, de hát mégiscsak munkatárs az író, szóval pacsi. Az Irodalmi Jelenben megjelent cikk írója egyenesen odáig ragadtatja magát, hogy azt mondja:
"A fanyalgók pedig elgondolkozhatnak azon a mindenkor érvényes kérdésen, hogy mit is nevezünk 'magas művészetnek'. Lehet, hogy a Mona Lisa nem is annyira átütő alkotás, csak egy régi portré, amire az ember kivetíti a művészettörténeti kuriózumot, a kultuszt és legendát?"
Oké, ha már a festményes párhuzamnál tartunk: szerény véleményem szerint, ha a "konvencionális kortárs irodalom" a túlértékelt Mona Lisa, akkor Juhász Kristóf Boldog halottak napját! című regénye a vászonra okádás irodalmi ekvivalense.
Lehetséges, hogy tévedek, és a cikkíróknak van igazuk, de számomra ez a könyv merő időpocsékolás volt, és mostanra jutottam el odáig, hogy feladom a küzdelmet és félbehagyottnak nyilvánítom a könyvet. Oké, csá!