M John Harrison: Fény - Amikor az irodalom meghágja a fizikát

Az eredmény pörgő, tébolyult, néhol hihetetlenül irodalmi, máshol "indokolotlanul pornóba hajló", egyszóval: weird.

A Fény a Kefahuchi Tract trilógia első része, sajnálatos módon magyarul csak ez a rész olvasható, de ne essünk kétégbe - a történet önmagában is megállja a helyét. A másik két rész olvasásához meglehetősen elmélyült angoltudásra van szükség, az író ugyanis fizikai metafórák és matematikai szófordulatok garmadájával futtatja körül történetének rekettyését, amiben igencsak könnyű elveszni.

Igen, a stílus meglehetősen kísérletező, az univerzumban folyó folyamatok káprázatos leírásától a lakótlepi mocskos szexjelenetekig mindent megtalálunk a könyvben. Akinek nem jön be az írói stílus ilyenfajta rapszódikus ugrálása, az valószínűleg csalódottan ül majd az olvasottak fölött, és fejében fényes, termonukleáris sugárként fog felvillanni az a bizonyos három betű: "wtf???"

Történetvezetés szemponjából elmondhatjuk, hogy Harrison nem igazán tutujgatja az olvasóját, egyből behajítja egy 25. századi közegbe, ahol az illető vagy kitalálja a kontextusból, és elejtett félmondatokból, hogy miről van szó, vagy nem, az író nem tölt túl sok időt magyarázkodással. Végig 3 szálon fut a történet, amik konvergálnak egymás felé: egyre inkább megértjük, hogy a 3 főhősnek mi köze van egymáshoz, a történetük hogyan függ össze, de aztán a végén a szálak kicsit keserédesen, nem találkoznak össze.

Ha valaki érdeklődik a new weird, mint irodalmi műfaj iránt, annak ez a könyv kötelező. Bár a Fényt wikipédia barátunk a "mezei" sci-fi kategóriába sorolja, kétségünk ne legyen affelől, hogy Harrison könyve vérbeli new weird - a sci-fi klasszikus racionalitása szemben a szürrealizmus szabály nélküliségével, szépen kimunkált leírások, szemben a ponyvával, mindez egyetlen kaotikus és végtelenül fantáziadús regénybe sűrítve. A kedves olvasónak fel kell készülnie rá, hogy amint felüti a könyv első oldalát, irodalmi lsd tripre indul.

A magam részéről örülök neki, hogy kicsit megmártózhattam a Kefahuchi-sáv ragyogásában, és ezáltal közelebb kerülhettem ehhez az őrült műfajhoz, bár tény, hogy a Veres Attila-féle misztikus vonal jobban bejött, mint ez a szürreál sci-fi.