Neil Gaiman: Sosehol – London, ahogy még nem láttuk

Vannak könyvek, amik egyszerűen csak megtalálják az embert. Nem terveztem elolvasni a Soseholt, nem is tudtam róla, amíg a Könyvfesztiválon meg nem pillantottam az Agave kiadó standjánál. A barátaimnak alig kellett pár biztató szót szólnia és már kotorásztam is a pénztárcám után...

Hová kerülnek az elveszett dolgok? Hová folyik az a rengeteg eltelt idő? Vajon van egy hely, ahol az elkallódott emberek összegyűlnek és az elmúlt korok törmelékein élnek és folytatják kétes üzelmeiket? Richard Mayhew-t az a szerencsétlenség éri, hogy a saját szemével is meggyőződhet róla, hogy létezik ilyen hely, miután segít egy furcsa, bajbajutott lányon. Kellemesen eseménytelen életéből hirtelen Lenti Londonba csöppen, ahol észvesztő és alighanem fejvesztő kalandokba keveredik.

A könyv maga egy -a fantasy alműfajaként ismert- "portal fantasy", ami azt jelenti, hogy hőseink a mi jól ismert világunkból egy mágikus átjárón - ha tetszik portálon - keresztül jutnak el egy másik, alternatív világba. Gaiman alternatív Londonja, "Lenti London" misztikus, sötét, veszélyes, de mindenféleképpen izgalmas hely. Az angol főváros eleve kiált az ilyen történetekért, hiszen, ha jobban belegondolunk számos kísértethistória játszódott már London ködös utcáin, - ezeket a sikátorokat rótta Dr. Jekyll/Mr. Hyde, és egy londoni ház titkos helyisége őrizte a Dorian Greyről készült démoni portrét is - a viktoriánus horror is a Temze partján szökkent szárba, és egyáltalán a város hosszú története során rengeteg izgalmas történelmi esemény tanúja volt. Lenti Londonban a hol és a mikor összemosódik - hőseink régmúlt korok, elveszett utcáin barangolnak, évszázadok alatt felhalmozódott kacatok és elfelejtett emlékek között. A világ maga kiismerhetetlen, mindig képes újra és újra meglepni, mind az ott lakókat, mind az olvasókat. Mondhatjuk, hogy a könyv valódi főszereplője Lenti London.

Kifejezetten érdekes, hogy Lenti London és lakói tulajdonképpen a társadalmi leszakadás allegóriái. Lenti Londont olyan emberek népesítik be, akik "áthullottak a réseken". Ez a leírás senki számára nem ismertlen, a nagyvárosok lakói minden nap elmennek olyanok mellett, akikre illik ez a leírás, akik átzuhantak a társadalmi védőháló foghíjas szövetén.

Gaiman világa magával ragadó, és fel akarjuk deríteni ennek a lenti világnak minden furcsa zegzugát. A történet azonban néhol lyukas, és ezt nem lehet feltétlenül a lenti világ kiismerhetetlenségére fogni. Például nem derül fény arra, hogy Richard miért kötődött már korábbról is Lenti Londonhoz? Miért látta meg Ajtót az első találkozásukkor? Miért álmodott a Fenevad megöléséről, mikor még a fenti világ része volt? Miért lebegtette meg az író a történet végén, hogy lehet, hogy Ajtó húga még életben van, ha nem igazán tervezi a történet folytatását? Ezen túl néha kicsit úgy éreztem, hogy a könyv nem tudja eldönteni, hogy felnőtteknek, vagy gyerekeknek szóló mese legyen. Mesének mese, az biztos, elsőrangú, de gyerekeknek néha túl felnőttes, felnőtteknek meg túl gyerekes volt. Ezt leszámítva ez a regény remek kiruccanás volt egy ismerős ismeretlen világba. Örülök, hogy ráleltem erre a könyvre, vagy ő énrám.