Pierce Brown: Arany háború - Az elvárások csapdájában

A Vörös lázadás trilógia második kötete nem kevésbé szórakoztató és pörgős, mint az első rész, erényei mellett azonban a nyitó regény hiányosságai is továbszálltak az Arany háborúra.

Darrow folytatja harcát az Aranyak, vagyis immár inkább a Társadalom ellen. Ám az Intézeten túl újabb kihívásokkal találja szemben magát: a politika és diplomácia keményebb ellenfeleknek bizonyulnak, mint bárki, akivel eddig szembekerült a harctéren. Darrow számára a legnagyobb kérdés, hogy kiben bízhat ezekben a vészterhes időkben?

Mint azt már a Vörös lázadás kapcsán leírtam, Brown könyvei viharos sikert arattak az olvasók körében. Az első könyvhöz hasonlóan az Arany háború is igen előkelő helyen szerepelt az amerikai eladási listákon, valamint elnyerte a Goodreads Choice Awards-ot, sci-fi kategóriában. A Goodreads Choice Awards-ot évente osztják ki 20 kategóriában a Goodreads - könyves közösségi oldal - felhasználói szavazatai alapján. Mindezek a sikerek szépen példázzák azt, hogy attól, hogy valami népszerű, még nem szükségszerűen jó is. Kifejezetten szomorúnak tartom, hogy ez a könyv sci-fi kategóriában nyerni tudott, pont abban a kategóriában, ami a könyv leggyengébb pontja.

A sci-fi 2 dologtól lehet sci-fi: Ha egy (futurisztikus, jelenleg még nem létező, vagy még gyerekcipőben járó) technológiát jár körbe, annak az emberre, emberiségre gyakorolt hatásait mutatja be, vagy, ha az ember legbelsőbb természetéről próbál meg elmondani valamit, és a fejlett technológia, csak körítés. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy nem attól lesz valami jó sci-fi, hogy az író az utolsó csavarig bemutatja az űrhajót, vagy, hogy az utolsó oldalon mellékeli a bolygókörüli pályáralláshoz szükséges fizikai képleteket, de az sem megoldás, hogy nulla magyarázattal szolgál az általa felépített világ tudományos hátteréről. A baj az, hogy Pierce Brown könyveiben csak kapargatja a felszínt, ami alatt ott rejtőznek a valóban nagy emberi kérdések, és még csak ahhoz sem veszi a fáradtságot, hogy a világának tudományos, vagy társadalmi hátterét bemutassa. Nyilván így aztán csőstöl jöhet a *pew pew pew*. Ezért aztán én nem tudom ezt a könyvet sci-fiként értékelni, mert egyik fenti (önkényesen megalkotott) kategóriába sem tudom beleilleszteni. A Vörös lázadás inkább kalandregény és annak valóban egész jó.

Mivel én sci-fiként kezdtem el olvasni, ezért igen hamar csalódás ért, hiszen az első 50 oldalon kiderült, hogy itt inkább az akción és a cselszövésen lesz a hangsúly. A második könyvre átértékeltem magamban a trilógia helyzetét, és úgy álltam neki, mint egy vérbeli YA regénynek, ami nem akar túl sokat mondani, cserébe viszont az első oldaltól az utolsóig pörög a cselekmény. Ez egy darabig jó is, de egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy egy gigászi űrcsata untat és szívesebben olvasnék egy frappáns párbeszédet a karakterek között. Tanulság: az akciót is meg lehet unni, főleg, ha annyira túlhasználják, mint Brown.

A karakterek érdekesek, de egyik sem túl komplex. Mindenkinek van nagyjából két jellemvonása, amire az egész karakterük épül: Musztáng okos és jószívű, Sevro agyafúrt és vagány, Ragnar hűséges és erős, Darrow meg vívódik. Azok, akiknek lenne némi mélysége, messze túl keveset vannak a színen. Augustusék családi drámája önmagában sokkal érdekesebb, mint a könyvben felsorakoztatott összes űrcsata, és messze túl kevés szó esik róla. Gyanítom, hogy a következő könyvben részletesebben megismerhetjük Nero au Augustus és a gyerekei kapcsolatát, de azt is, hogy az sem lesz sokkal hangsúlyosabb, mint ebben a könyvben.

A világ továbbra sincs bemutatva, ha a technológiai háttér bemutatása hiányos, akkor legalább a Társadalom lehetne jóval kidolgozottabb, de most sem tudunk meg sokkal többet a többi színről, vagy akár a színek egymáshoz fűződő viszonyáról. Az obszidiánokkal kicsit jobban is megismerkedhettünk, de az sem éppen mély sztori.

Ez volt tehát a Vörös lázadás trilógia második kötete, ahol a Vörösök még mindig nem lázadtak fel...