Pierce Brown: Vörös lázadás – Vérveretes csalódás

A Vörös lázadás nagy sikert aratott az olvasóközönség körében, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a rengeteg eladott példány, a közönségdíjak, na meg az újabb és újabb folytatások. Nyilván velem van a baj, de minden szórakoztatósága ellenére sem fér a fejembe, hogyan sikerült ennek a könyvnek meghódítania a világot...

Pierce Brown kacifántos utat járt be, mielőtt íróvá vált volna: foglalkozott közösségi médiával, aztán az ABC Studios-nál végzett kuli munkát, az NBC-nél kifutó fiúként dolgozott, szóval csak akasztott ember nem volt. 2014-ben aztán berobbant a könyvpiacra Vörös lázadás című könyvével, mellyel be is söpörte a Goodreads nemzetközi könyves közösségi oldal legjobb első könyves írónak járó díját. A Vörös lázadásból előbb trilógia lett, majd újabb 3 könyvvel gyarapodott Brown sorozata.

A történet szerint, Darrow alig 17 éves és a Marson bányászként tengeti dolgos hétköznapjait: A vörös bolygó forró és veszélyes gyomrában azon dolgozik, hogy egy napon lakhatóvá válhasson a bolygó felszíne. Darrow és a népe a színekről elnevezett kasztrendszer legalacsonyabb rétegébe tartoznak: Vörösök. Sorsuk az örökös robot, nélkülözés és feltétel nélküli engedelmesség. Az ifjú bányász minden nap emberfeletti erőfeszítéseket tesz, hogy egy nap lakhatóvá váljon a felszín, hogy gyermekeinek már ne az a földalatti nyomor jusson, mint neki és a népüknek. Az élete gyökerestül megváltozik, mikor szerelmét meggyilkolják és hirtelen egy földalatti ellenállásban találja magát. A magukat Árész fiainak nevező forradalmárok nem kisebb feladatot szánnak Darrownak, mint, hogy épüljön be a társadalom könyörtelen urai, az Aranyak közé, és belülről döntse meg zsarnoki uralmukat...

Ugorjunk fejest először a könyv érdemeibe, mert van neki egynéhány: Ötletességből nincs hiány, sőt! A színalapú kasztrendszer egy érdekes és újszerű gondolat. Tetszik, hogy a kasztokhoz tartozó emberek nem csak munkamegosztás szempontjából különböznek egymástól, de testi adottság szerint is. Így például a vörösök, valóban vörösök: vörös a hajuk és még a szemük is, jó ötlet, hogy egyes kasztokat még genetikailag is módosítanak, hogy így még jobban el tudják látni a feladatukat, mint pl.: az obszidiánok, vagy a lilák. Ez a fajta rendszer végtelen lehetőséget ad az író kezébe, hogy egy bonyolult és érzékeny társadalmat alkosson meg - a kasztok közötti és a kasztokon belüli izgalmas interakciókkal, intrikával, érdekellentétekkel, szövetségekkel, szóval mindennel, amire egy könyvmoly vágyhat.

A római kultúra és történelem, mint alapmotívum, szintén telitalálat, több szempontból is: történelmi tanulmányainkból mind tudhatjuk, hogy a rómaiak a világ legintrikusabb népsége voltak, tehát kiváló alap ez egy fordulatos, izgalmas történet megalkotásához. Másrészt pedig a rómaiak megalomániája és szépség iránti megszállottsága, kifejezetten jól illik az Aranyakhoz, mint az egész Naprendszert az uralmuk alá hajtó kifinomult zsarnokokhoz. Na meg persze, önmagában a "rómaiak az űrben" egy elég merész és kreatív koncepció.

A tempó szintén feszes és lendületes. Egy pillanatra sem ül le a történet, az elejétől a végéig száguldunk keresztül az összes csavaron a letaglózó végkifejletig. 44 10-20 oldalas fejezetből áll a könyv, így nem állíthatjuk azt, hogy az író bárhol totojázott, vagy elmélázott volna. A rövid fejezetek, végükön általában valami izgalmas fordulattal, mindenkit arra sarkalnak, hogy folytassuk az olvasást, míg az utolsó oldalhoz nem érünk.

Vajon a remek ötletekből és kreatív alapokból sikerült-e az írónak egy igazán jó sci-fit kerekíteni? - Nem.

Ennek oka, hogy az író nem kezd semmit, vagy csak igen keveset az általa megálmodott világgal és rendszerrel. A kasztrendszerekre tagolódott társadalom kifejtése és bemutatása fájóan felszínes: Vörösök lent, Aranyak fent, a többi meg valahol közöttük. Hogy milyen kapcsolat van a kasztok között és, hogy ki mit gondol a másikról, vagy, hogy az egyes rétegek mennyire lojálisak az uralkodó osztályhoz, ez mind nem derül ki, ami egy elképesztő kihagyott ziccer. Ugyanígy a technológiai háttér sincs bemutatva egyáltalán. Darrow átalakulásából annyi derül ki, hogy itt aztán minden lehetséges, de, hogy ennek a hihetetlen technológiai fejlettségnek mi az alapja, azt sehol nem fejti ki az író. Nem azt kérem, hogy legyen a könyvhöz egy melléklet a génsebészeti eljárások leírásával, de ez a "itt mindent is lehet, mert 700 évvel a jövőben vagyunk" magyarázat nekem egy kicsit kevés. Persze, mondhatjuk, hogy "itt a társadalmi ellentéteken van a hangsúly", de mint azt fentebb kifejtettem, igazából, még csak nem is erről van szó. És, hogy tovább gyarapítsuk a felszínesen felvázolt történetelemek sorát, jöjjenek a szereplők: Egyikről sem nagyon tudok 2-3 tulajdonságnál többet felsorolni, ami egy ilyen elvileg intrikált társadalmi sci-fi esetében igen nagy probléma. A főszereplő maga meg egyszerűen csak dühítő, és nem a karakterére gondolok, hanem arra, ahogy az író bánik vele: Darrow a társadalom legaljáról jött koszos kis senki és nem egészen 50 oldal alatt ő lesz a tökéletes katona, aki mindenkinél erősebb, okosabb, gyorsabb, elszántabb. A motiváltsága érthető, mert őt nem csupán a saját felemelkedése hajtja, hanem a bosszú és a szeretet egy furcsa elegye, de durván 2-3 hónap leforgása alatt aranyabb lesz az Aranyaknál, akik oda születtek és egész életükben mást nem csináltak, csak a harci képességeiket fejlesztgették, meg pallérozták az elméjüket. Darrow meg odamegy és szarveretes helyett vérveretest mond, és hopp! Máris ő a tökéletes Arany ifjú... Illetve, ha egy társadalomban ennyire nagy szerepe van a kapcsolatoknak, mint ahogy ez a könyvben az Aranyak kapcsán kiderült, akkor, hogy nem tűnik fel senkinek, hogy egy fiú a teljes ismeretlenségből jött, egy olyan családból, amiről a világon nem hallott senki? Ráadásul a srác az elithez akar csatlakozni! Ha létezik olyan technológia, ami a vörösökből képes Aranyat faragni, akkor létezik olyan is, ami ezt detektálni tudja. És itt kanyarodunk vissza a technológia kérdésére: Miért ilyen piszkosul könnyű kiiktatni minden technológiát Darrownak, amikor az még az Aranyaknak sem sikerül?

További problémám volt, hogy tulajdonképpen 3 másik könyv vonásait véltem felfedezni ebben a történetben:

Éhezők viadala - Fiatalok egymás ellen és a szabadságharcos vonal miatt, az egy maradhat drámája nélkül.

Harry Potter - a házakhoz sorolás miatt, illetve, mert a főhős egy számára addig teljesen ismeretlen világba csöppen. Csak itt hiányzott a világ lassú kibontása, a házak karakterisztikájának megismerése, a főhős lassú, fokozatos fejlődése.

Trónok harca - a családok és házak szembenállása miatt, a kifinomult intrika és cselszövés, a sokrétű, vívódó karakterek nélkül.

Végül pedig az i-n a pont: A cím. A könyv jó részében egy darab Vörös nem volt - egyedül Darrow, de ő is mint Arany volt a színen -, lázadás meg csak a végén, de azt sem a Vörösök csinálták, hanem az Aranyak. Az angol eredeti cím "Red rising" és a "rising" emelkedést is jelenthet, ami végülis a végén megtörténik, amikor SPOILER Nero au Augustus azt mondja Darrow-nak, hogy "Emelkedj fel fiam, fel a magasba" akkor gondolom az eredeti szövegben a "rise" szó szerepel... De a magyar cím és a fülszöveg együtt nagyon félrevezető. Azt hittem, hogy egy földalatti szervezkedés kibontakozásáról fogok olvasni, sok érdekes társadalmi kérdést boncolgatva, ehelyett kaptam egy Éhezők viadalába oltott Harry Potter, Trónok harca hibridet, amiben leginkább a csihipuhin volt a hangsúly. Volt egy-két magvasnak szánt gondolat a történet során, de ezek idegenen és furán hatottak az egydimenziós karakterek szájába adva.

Mindezek ellenére tényleg izgalmas volt, és jól is szórakoztam, de jóval többet vártam ettől a könyvtől, hiszen mindenki ódákat zengett róla. Kíváncsi vagyok, hogy a folytatások vajon merre viszik tovább a történetet, vajon jobban kifejtésre kerül-e kasztok közötti kapcsolatrendszer, és árnyalja-e az író a karaktereket, vagy maradunk a "Darrow jobb mindenkinél IS" érdektelen és felszínes narratívánál.