Ray Bradbury - Az illusztrált ember - Mese az emberi természetről

Bradbury az egyik, ha nem a kedvenc íróm. Lenyűgöző stílusa valóban gyönyörködtet és nem egyszer érzek késztetést arra, hogy újra és újra elolvassak egy-egy jól sikerült mondatot. Úgy keringetem a szavait a fejemben, mint a jó bort szokás a pohárban. Az illusztrált ember című kötetet azonban nem a páratlanul szép írói stílus teszi igazán különlegssé, hanem a történetek elképesztő emberi mélysége.

Már a cím alapjául szolgáló bevezető is hihetetlenül ötletes, nagyon jó keretet ad a könyv egészének, valamint nagyon jól ráhangol a következő történetekre. Na de milyen is a többi történet? Nem fogok hazudni, Bradbury valószínűleg nem fogja elnyerni azok tetszését, akik tudományos pontosságot várnak el egy sci-fitől. Aki csak alap csillagászati ismeretekkel rendelkezik, az valószínűleg pontosan tudja, hogy a Véuszon nincsnek esőerdők, hogy csak egy példát említsünk a számtalan furcsa, tudományosan nem éppen akkurátus leírás közül. Ezek az elemek azonban nem hiteltelenítik el a történeteket, inkább meseszerűbbé teszik azokat. Bradbury végső soron nem is a technológiáról akar valami érvényeset elmondani, hanem az emberről. A történeteket három csoportba lehet osztani: az ember és a technológia viszonya, az ember és az ismeretlen (fajok, helyek, világűr) viszonya, végül pedig ember és ember viszonya. Számomra az "ember és a technológia viszonya" témakörbe eső elbeszélések voltak a legfélelmetesebbek, egyben a legékesebb bizonyítékok arra, hogy Bradbury valóban zseni volt. Minek nekünk idegen megszálló fajok, az űr sötét részvéttelensége és meteorit záporok, ha a saját kényelmünk érdekében létrehozott technológia simán átveszi felettünk az uralmat? Bradbury ezelőtt 50, 60 évvel megjósolta hogyan fogják a szülők gépekre és virtuális valóságokra bízni a gyerekek nevelését, és hogy ez milyen veszélyekkel járhat. Szomorú látni, hogy Bradbury balsejtelmei 2020-as világunk hétköznapjaihoz tartozó tényekké kezdenek válni. Sokat gondolkodtam rajta, hogy Bradbury vajon milyen különleges képességgel rendelkezhetetett, hogy így előre megérzett dolgokat, aztán arra jutottam, hogy valószínűleg "csak" jobban ismerte az emberi természetet az átlagnál. Valójában pedig ez a történetek fő üzenete: Bár a technológia változik, az ember mindig ugyanolyan marad.

Ami számomra különösen érdekes volt, hogy 1-2 novella mennyire hasonlított Philip K. Dick történeteihez, mind stílusban, mind mondanivalójában (előbbi lehet, hogy azért, mert mindkettejük novelláit kb. ugyanazok fordították magyarra). Ugyanúgy, mint PKD esetén, Bradbury sem a tudományos tényekre alapozta baljós hangvételű novelláit, sokkal inkább "metafizikai alternatívákra", (ahogy wikipédia barátunk nevezi) melyekben az emberség/ emberiesség a fő témakörök. Ahogy PKD esetén, úgy Bradburynél is egyfajta prófétai fenyegetés ütközik ki a novellákon. A fő különbség kettejük között talán az, hogy Bradbury-ben érzékelhető egyfajta minden nehézség ellenére fel-feltörő derűlátás. Bár ez nem minden történetében mutatkozik meg, főleg nem ebben a kötetben, de az ő írásaiban inkább érzékeltem azt, hogy nem csak elodázni, meg megúszni lehet a szörnyűségeket, hanem vissza is lehet vági, fel is lehet venni a sötétség ellen a kesztyűt és éppen ez emeli a szememben Bradbury-t Philip K. Dick fölé.