Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg - A felnövés horrorja

Ha azt hiszed, hogy a szellemeknél nincs félelmetesebb dolog a világon, akkor nem láttál még excel táblát - avagy felnőttnek lenni félelmetes, de talán megéri.

Ray Bradbury munkásságával nagyjából egy évvel ezelőtt volt szerencsém megismerkedni. Aki nem tudná kiről van szó: Bradbury a sci-fi irodalom egyik óriása, művei számos írót inspiráltak. Barátom, a Wikipedia szerint több, mint 30 regényt és mintegy 600 novellát írt. Legjelentősebbnek tartott munkái a Fahrenheit 451, valamint a Marsbéli krónikák.

Tavaly október végén kezdtem el olvasni az Októberi vidék című novelláskötetét, amit később a 2017-es év legnagyobb olvasásélményének választottam. E rangos elismerést azért éppen erre a könyvre osztottam, mert végre értelmet nyert számomra "a tartalom és forma összhangja" kifejezés. Bradbury történetei ízig-vérig őszi mesék: a történetek borongós, titokzatos mivoltuk ellenére számtalan szépséget rejtenek magukban, ugyanakkor az írói stílus is olyan akár egy őszi fuvallat, színes, frissítő és könnyed. Minden novellát áthat ez a megmagyarázhatatlan őszi hangulat, de mégis mindegyik egyedi és különleges, és ez számomra Ray Bradburyt messze Stephen "Deus ex indiántemető" King fölé helyezi. Bradbury munkái egyszerűen gyönyörködtetnek engem, nem tudok mit csinálni, ez van, fangirl lettem.

Mikor hallottam a Gonosz lélek közeleg című regényéről, alig vártam, hogy végre a kezembe vehessem és elolvashassam. Azt az élményt vártam ettől a regénytől, amit az Októberi vidéktől kaptam: könnyed, jóleső borzongást Bradbury-módra... Sajnos azonban csalódnom kellett, de csak egy kicsit.

A történet szerint Jim és Will kiskamaszok, és országos cimborák. Együtt élik át a gyermekkor csodáját, amikor a világ még telis-tele van felfedezésre váró rejtélyekkel, és amikor minden hátsó kertben kaland hever a fűben. Ám önfeledt gyermeklétüket egy titokzatos vándorcirkusz érkezése zavarja meg, sőt sodorja veszélybe. A cirkusz sötét csodáival rabul ejti a fiúkat, így Will zárkózott, könyvtári gondnokként dolgozó apjára hárul a feladat, hogy megmentse a két jóbarátot a cirkuszt vezető titokzatos Mr. Dark karmai közül.

A regény egy felnövéstörténet, azt követhetjük nyomon, hogy Jim és Will hogyan lép át a gyermekkorból egy új életszakaszba, ahol már nincs mindig második esély, és ahol már minden lépésnek következménye van, ami valljuk be, elég horrorisztikus... Isten hozott a felnőttek világában!

Míg az Októberi vidék történetein őszi szélként suhantam végig, ebbe a történetbe nem egyszer beleragadtam és nem a jó értelemben. Fentebb méltattam Bradbury jellegzetes írói stílusát, de ebben a műben a líra túlcsordul és olyan ragacsos lesz, mint egy asztalra kilöttyent, félig felszáradt kólafolt a nyári melegben...

Most nézzétek meg ezt a mondatot:

"Puhán hullott az eső a város kupoláira, kuncogott az ereszcsatornákban, különös, föld alatti nyelven, dünnyögött az ablakok alatt, ahol Jim és Will barangolt szeszélyes álmok között, az egyikből kicsúsztak, máris próbálták föl a másikat, de valahogy mindet ugyanabból a sötét, penészes anyagból szabták."

Ez a mondat valóban gyönyörű, de már egy kicsit túlcsordul a hasonlatoktól és jelzőktől, és most képzeljétek el, hogy 300 oldalon keresztül minden egyes mondat hasonlóan túldíszített. Elég fárasztó, ráadásul a történetvezetést is megakasztja egy kissé a mondatgombolyagok felgöngyölítése.

A történet azonban nem csak ezekben a cirádákban botlik meg, hanem vannak bizonyos fejezetek, melyek nagy részt abból állnak, hogy Will apja, a bogaras könyvtári gondnok monologizál a gonosz természetéről, a felnőtt lét viszontagságairól, vagy csak úgy az idő múlásáról, ami valóban érdekes és tanulságos, egyszer-kétszer, de érezhető, hogy a kedves papa teljesen elbeszél a 13 éves gyerekek feje felett, akiknek éppenséggel égetőbb problémájuk akadt - konkrétan el akarják rabolni őket-, mint az apaság kihívásai. Bár a megoldás a monológokon keresztül születik meg az apa fejében, tehát szükségesek ezek a részek a végkifejlethez, mégis sokat veszít a lendületéből a regény, amikor egy újabb hasonló kiselőadáshoz érünk.

A könyv legkiemelkedőbb részei azok, amikor a két fiú közös kalandjai vannak a porondon. Bradbury remekül ábrázolja a gyermekkor varázsát és az együtt felnövekedés csodáját. A vándorcirkusz rémségei is igen kreatívak, az író remekül használja a klasszikus rémtörténetek elemeit - szörnyszülöttek, titokzatos szerkezetek, jósnő stb. - hogy valami újat mondjon általuk. Egyfajta szofisztikált borzongást élhetünk át, míg a cirkuszról szóló részeket olvassuk. Nem folyik literszámra a vér, a belsőszervek is a helyükön maradnak, mégis egy-egy szereplőtől, vagy helyzettől a hideg futkos az ember hátán.

Összességében, bár a regény nem váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeimet, mégis kellemes élmény volt olvasni. Ha valaki szeret elmélázni egy-egy jól sikerült mondaton, akkor mindenképp érdemes elolvasnia a könyvet. Na de mit is tanulhattunk Bradbury mester művéből? Három dolgot is! Először is: az időt nem érdemes siettetni! Minden szépségnek megvan a maga ideje, ugyanakkor minden kornak megvan a maga kihívása, amivel akkor és csak akkor lehet és kell is szembenézni, amikor elérkezett az ideje. Felnőttként nem vágyhatunk gyermeki kihívásokra, és gyermekként nem akarhatunk a felnőttek problémáival bíbelődni. Másodszor: a felnőtt lét bizony néha elég rémisztő, de minél jobban félünk tőle, annál nehezebben szerezzük meg a kontrollt felette. Harmadszor: a gonosz elleni küzdelem méltánytalanul alábecsült fegyvere az őszinte mosoly.