Stanisław Lem: Az Úr hangja - Ahová már nem ér el a zseblámpánk fénye

A Solaris után alig vártam, hogy megismerkedhessek Lem mester másik méltán világhírű művével Az Úr hangjával.

Alapvetően szeretem a könyvek borítóját nézegetni, mert egészen fantasztikus és kreatív alkotásokat tudnak kiötölni a grafikusok, és ez Az Úr hangjának borítójára hatványozottan igaz. A Helikon kiadó gondozásában 2018-ban megjelent kiadás borítóján egy apró emberi alak látható, aki zseblámpával világít fel a sötét csillag pöttyözte égboltra, és a lámpájának fénye egyre halványodik, míg végül teljesen beleveszik az éjszaka sötétjébe. Amikor kicsi voltam, én is gyakran álldogáltam nyárestéken a kertben az éjszakai égboltot nézegetve, egy zseblámpával a kezemben, és azon méláztam, hogy vajon eljut-e a zseblámpám fénye a csillagokig? Persze a szüleim felvilágosítottak, hogy ez nem így működik, és apukám megpróbálta elmagyarázni nekem, hogy micsoda távolságok vannak a csillagok és a Föld között. Amit ebből sikerült megértenem, az az, hogy a világűr nagyon, sőt ijesztően nagy, én pedig iciri-piciri vagyok, hovatovább jelentéktelen. Azóta is, ha nyáron felnézek a csillagokra elfog ez a kellemetlen jelentéktelenség-érzés.

Valami ilyesmit próbál Lem mester a könyvében is elmagyarázni a tudóscsapat történetén keresztül, akik próbálnak megfejteni egy feltételezetten idegen civilizációtól érkezett neutrínósugár-üzenetet. A könyv egy fiktív visszaemlékezés, bizonyos Hogarth professzor tollából, aki a csillag üzenet megfejtésén dolgozott éveken keresztül, sikertelenül.

Fiktív tudósunk intelmére figyeljünk oda: Aki hihetetlen pörgő cselekményre, szkafanderbe bújtatott űrutazókra, és fura, vízfejű földönkívüliekre szomjazik, az tegye le a könyvet most! Lem regénye százszor inkább szól az emberi megismerés korlátairól, mint a földönkívüli civilizációkról. A cselekmény leginkább elméleti síkon zajlik - tudós főhősünk felvázol jónéhány hipotézist, bizonyítási és cáfolati eljárást, valamint elvi kérdést és problémát, amellyel az üzenet megfejtése közben találkozott. Lem hihetetlen érzékkel kreál egy teljesen hihető tudományos közeget: nem csak a tudományos fejtegetésekre tér ki, hanem a tudóscsapat tagjainak személyes ellentéteire, sőt még a kor politikai viszonyaira is. (Lem olyan precíz munkát végzett, hogy már vártam, hogy a könyv végén legyen egy "mérési jegyzőkönyvek" függelék) Persze ne higgyük azt, hogy elképesztő konspirációkról, vagy intrikákról fogunk olvasni. Ezek a tényezők csak újabb változóként vannak jelen a Lem által felállított egyenletben. Az emberi és politikai ellentétekkel az író leginkább azt szemlélteti, hogy nem elég, hogy az emberi megismerés véges, de még sokszor olyan nehezítő tényezőkkel is meg kell küzdeni, mint a kollégákkal való nézeteltérések, vagy a politikai hatalom folytonos ellenőrzése. A regénynek megvan a maga (néha igencsak) fölényeskedő, fanyar humora, de aki nyitott az ilyesmire, az biztos jól fog szórakozni.

Bár 100%-ig biztos vagyok benne, hogy Lemnek egy percig nem volt célja az olvasók rémisztegetése, azért csak megszállt néha-néha valami nyomasztó érzés: Az ember a körülötte lévő világot a tudata segítségével térképezi fel, teszi irányíthatóvá és ezáltal biztonságossá. A könyvben felmerülő problémákat az teszi ijesztővé, vagy jobban mondva nyomasztóvá, hogy jelen állás szerint vannak dolgok, amiket nem érünk fel ésszel. Vannak olyan területek, amit még a tudósok lángelméje sem tud bevilágítani, előbb-utóbb az ő zseblámpájuk fénye is elfogy és eltűnik a végtelen sötétségben. (Ez az érzés számomra a lovecrafti horrorral rokonította ezt a történetet, igaz csak naaaagyon távoli rokonság ez, mondjuk hatod-heted unokatestvérek, de az érzés nagyon hasonló volt.) Ezért olyan remek a könyv borítója, mert ezt a valószínűleg mindannyiunk számára ismerős érzést kötötte össze a regény fő üzenetével.