Stanisław Lem: Solaris - Kozmikus egoizmus

A sci-fi műfajával eddig nem nagyon találkoztam, csak savköpő idegenek és fénykardpárbajok formájában, de örülök neki, hogy végre rászántam magam, hogy megismerkedjek Stanisław Lem művészetével!

Lem lengyel író, aki régebben a legolvasottabb nem-angol nyelvű sci-fi író volt, műveit 36 nyelvre fordították le. Orvosi egyetemet végzett, de sosem praktizált, hanem kutatósegédként kezdett dolgozni, és munkája mellett írogatott. Első kötete 1951-ben jelent meg Asztronauták címmel

A Solaris 1961-ben jelent meg, ma pedig igazi klasszikusnak számít. A történet szerint a földi kutatókat és tudósokat már régóta foglalkoztatja egy különleges bolygó, a Solaris élő plazmaóceánja. Kutatók százai próbálták már felvenni a kapcsolatot a titokzatos monstrummal, ezidáig bármiféle eredmény nélkül. Egy napon azonban titokzatos látogatók jelennek meg a plazmaóceán felett lebegő kutatóállomáson, melyeket minden bizonnyal az óceán küldött, s képesek öngyilkosságba, de legalábbis őrületbe hajszolni az állomáson tartózkodó tudósokat.

Sokan említik, hogy a könyv egyfajta "retro-futurizmus" érzést kelthet a lelkes olvasóközönségben, hiszen a Lem által a Solarisban bemutatott technológiák egynémelyike már a '70-es években is elavultnak számított. Hadd osszam meg ezzel kapcsolatban az én meglátásomat: Nem vagyok nagy ismerője a technológiai vívmányoknak, és meg kell mondanom, nem is érdekelnek ezek a dolgok annyira, éppen ezért, őszintén nem érzek egy sci-fit hiteltelenebbnek attól, hogy az író nem mellékeli a könyvhöz az abban szereplő űrhajó hiperhajtóművének kapcsolási rajzát. Az se zavar, ha érintőképernyős, hologram-vetítős irányítópultok helyett lyukkártyás számítógépek irányítanak egy űrhajót. A technológia rohamosan fejlődik és, amiről még 10 éve azt hittük, hogy "ez milyen futurisztikus és biztos ilyen kütyükkel lesznek teletömve az űrhajók" azok ma már elavult kacatoknak számítanak. Lehet, hogy sokaknál ki fogja ütni a következő mondatom a biztosítékot, de a sci-fi lényege nem a technológia. Természetesen elengedhetetlen része egy sci-finek a tudományos(nak ható) tárgyi környezet, és annak leírása, de ettől önmagában még nem lesz jó egy mű. A tudományos fantasztikum lényege - amit szerény számú olvasásélményemből le tudok vonni -, hogy olyan extrém -sok esetben szinte laboratóriumi - körülmények közé helyezze az embert, amiben megmutatkozik annak legalapvetőbb és sokszor legsötétebb természete. A sci-fi kiváló táptalaj lehet rendszerkritikáknak, hiszen a történeteket, amiket a Földön beszennyezhetnek mindenféle ideológiák, azok a légüres, fekete űrben megszabadulhatnak ettől a korláttól.

Kiváló példa erre Lem műve: szépen bemutatja a kutatóállomást és annak technológiai felszereltségét, de ez csak a hangulatteremtés szempontjából fontos. Persze, nevetgélhetnénk azon, hogy a tudósok papír alapú könyveket olvasgatnak az állomás könyvtárában, de ez cseppet sem von le a történet értékéből. A könyv üzenete és az általa felvetett kérdések a mai napig érvényesek és elgondolkodtatók.

Na de mik is ezek a kérdések? Lem kedvelt témája a kapcsolatfelvétel idegen lényekkel, illetve ennek korlátai és a Solarisban is ez a központi kérdés: Ha esetleg találkoznánk idegen, intelligens létformával, vajon képesek lennénk-e kommunikálni vele? Egyáltalán mit jelent az, hogy "intelligens"?

Az író szerint az ember egy olyannyira egocentrikus faj, hogy tulajdonképpen minket nem is az idegen létformák érdekelnek, hanem saját magunkat kutatjuk az űrben, idegen naprendszerekben és galaxisokban is. Ahogy ő fogalmaz, "mi tükröket akarunk". A világűrre az emberiség, mint faj leginkább önismereti terápiájának helyszíneként tekint. Ha pedig valóban szembe jönne velünk egy idegen létforma, mely még a mi fogalmaink szerint intelligens is lenne, akkor a vele való kommunikációba valószínűleg beletörne a bicskánk, hiszen korlátoz minket, hogy mindenről csakis emberközpontúan tudunk gondolkodni. Behatárol minket a saját emberségünk. Érdekes módon rengeteg sci-fi küzd a Lem által megfogalmazott problémákkal: az idegeneket sokszor a mi fogalmi kereteinknek megfelelő és az azok által feldolgozható lényekként ábrázolják, akiknek kis ügyeskedéssel akár még a nyelvét is megérthetjük. A Solarisban azonban olyan közlési formák merülnek fel a plazmaóceán részéről - szimmetriádok és mimoidok formájában-, amikkel egyszerűen nem tudunk mit kezdeni. Érdekes megjegyezni, hogy a Solarist többször is megpróbálták megfilmesíteni, de a szerző egyikkel sem volt elégedett, és akkor most finoman fogalmaztam.

A másik központi téma a bűntudat, illetve trauma központi szerepe az emberi pszichében. Érdekes, hogy egyes traumák mennyire el tudják torzítani egy ember jellemfejlődését, és mennyire központi elemévé válhat egy ember személyiségében a bűntudat. Még, ha teljes emberiséget nézzük is, sokszor elmondhatjuk, hogy a fejlődésünk vonalát sokszor valamilyen össznépi trauma indukálta, legyen az egy háború vagy egy járvány.

Lem végső soron arra mutat rá, hogy talán nem is mi vagyunk az univerzum központja, sőt lehet, hogy meglehetősen jelentéktelenek és nehézkes felfogásúak vagyunk, emberközpontú gondolkodásunk miatt, amiből nem valószínű, hogy ki tudnánk törni.

Bár a történet nem kifejezetten horrorisztikus, azért van pár olyan jelenet, amitől az ember ereiben meghűl a vér... Ha szeretnétek még több parafaktort csempészni az olvasásélménybe, akkor tudom ajánlani "dark space ambient" lejátszási listák hallgatását YouTube-on. Nem vagyok nagy rajongója az olvasás közbeni zenehallgatásnak, mert vagy a zenére figyelek, vagy olvasok, de mivel ezekben az ambient zenékben nincsen szöveg és dallam sem igazán, ezért tulajdonképpen elég jó aláfestés volt a titokzatos plazmaóceán feletti utazáshoz.

A könyv olvasása után egész más élmény lesz felnézni a csillagos égre, mint eddig...