Szentesi Éva: Pedig olyan szépen éltek – Pedig olyan jó könyv lehetett volna

Az önbizalomhiányos kislány útja a nyírségi kisvárosból a budai szukkubuszok közé.

Szentesi Éva 33 éves írónő, aki már szembenézett a halállal, 2013-ban méhnyakrákot diagnosztizáltak nála, de szinte csodával határos módon felépült. Rákellenes aktivista, aki őszintén írt a betegségéről Hamvaimból című kötetében. A WMN munkatársa, a Pedig olyan szépen éltek című regény pedig már a harmadik könyve.

A cím egy itthon oly sokat hallott üres frázis: kívülről minden olyan szépnek látszott, hát ki gondolta volna, hogy a színfalak mögött szenvedés és szeretetlenség volt?

A bántalmazásnak 3 formájáról szoktak beszélni az ezzel a témakörrel foglalkozó szakirodalmak: Fizikai, érzelmi és szexuális. Szentesi Éva könyve a másodikra koncentrál. Ma már tudjuk, hogy szavakkal is meg lehet nyomorítani egy emberi életet, és azt is, hogy az érzelmi elhanyagolás egy életre tönkre teheti a gyermekek önértékelését. Ha valakit gyermekként a szülei érzelmileg bántalmaztak: szavakkal megaláztak, csúfoltak, beletiportak az önértékelésébe, akkor az illető felnőttként nem lesz képes arra, hogy szeresse magát. A fájdalom enyhíthető, de ez a fajta szülői viselkedés olyan sérüléseket is okozhat, melyeket soha nem lehet teljesen helyrehozni.

Szentesi Éva könyvében egy olyan lány életét követhetjük nyomon, akit gyermekkorában a szülei a fent leírt módon bántalmaztak érzelmileg. A történet szerint, Mari egy nyírségi faluban tengeti szomorú gyermekéveit: Egy alkoholista apával és egy távolságtartó, hűvös anyával él együtt, és egyiktől sem számíthat szeretetre, vagy megértésre. A szülei egyedül az öccse iránt mutatnak némi kedvességet - hiszen ő a fiú, ő még viheti valamire. A szeretetlen, érzelmileg elhanyagoló gyermekkor természetesen súlyos sebeket hagy a lány lelkében és jellemfejlődésére is igencsak rányomja a bélyegét. Tulajdonképpen Mari esetében nem is lehet fejlődésről beszélni, inkább csak torzulásról: láthatjuk, hogy Mari képtelen lesz mély és bensőséges emberi kapcsolatok kialakítására, érzelmileg mindig mindenkitől tisztes távolságot tart, és egy idő után minden kapcsolatából fejvesztve menekül mindegy, hogy mit, vagy kit hagy maga mögött. Lényegében csak sodródik az árral, nincs célja az életben, csak próbál túlélni úgy, ahogy tud.

A könyv lineárisan, de mégis mozaikszerűen építkezik: minden fejezet a főhős életének egy-egy meghatározó mozzanatát írja le, kisebb nagyobb ugrásokkal bomlik ki előttünk egy sérült nő portréja. Vannak nagyobb időbeli ugrások a történetben, de mindig szépen ki lehet matekozni, hogy mi minek a következménye a főhős életében. Így jutunk el a szeretethiányos gyermekkorból egy boldogságot kereső, de érzelmileg távolságtartó nő jelenébe. A lendületes elbeszélés mellett ez a fajta szerkezeti felépítés letehetetlenné teszi a könyvet. Az írónő kézen ragad, és addig rángat minket, míg a történet végére nem érünk.

A könyv pozitív fogadtatásban részesült, a bátor témaválasztás és a legkevésbé sem romantizáló, őszinte, nyers hangvétel miatt. Ez a nyers, hétköznapi, egyes szám első személyben történő elbeszélés fontos volt ahhoz, hogy valóban azt érezzük, hogy ez a nő "egy közülünk", így testközelben érezhettük magunkat hozzá és a történetéhez. Problémám azért akadt ezzel az elbeszélési móddal: A könyv elején, mikor még a 7 éves Mari mesél nekünk az otthoni helyzetről, az volt az érzésem, hogy most nem egy kislány beszél hozzám, hanem egy felnőtt, aki próbálja egy gyerek hangját utánozni. A történet előrehaladtával ez persze megváltozik és Mari hangja valóban természetessé válik, de az első pár fejezet stilisztikailag kicsit sántított nekem.

Tagadhatatlan, hogy ma Magyarországon messze nem esik annyi szó a családon belüli bántalmazásról, mint kéne, pláne nem az olyan nehezen észrevehető formákról, mint az érzelmi bántalmazás - aminek jegyzem meg a férfiak/ fiúk legalább annyira elszenvedői, mint a lányok/ nők. Valószínűleg sok esetben az egykori bántalmazottak fel sem fogják, hogy amin gyermekként keresztülmentek az milyen súlyos sérülést okozott nekik, ezzel biztosítva a jelenség továbbélését a magyar társadalomban.

Ez a könyv egy lálelet erről a jelenségről, de ennyi, és nem több, amit én egy kicsit kevésnek éreztem. Igen, a könyv lendületes, és magával-ragadó, de sajnos nem megy igazán mélyre. Persze a benne leírt történetek megrázók és elszomorítók, főleg azt szem előtt tartva, hogy feltehetően számos ilyen, vagy ehhez kísértetiesen hasonló eset történik nap mint nap, de csak megráz, és nem tár fel, nem kínál megoldást, nem segít kiutat lelni. A könyv elolvasása után olyan érzésem volt, mintha megnéztem volna egy átlag TV2 híradót, ami tele van borzalmakkal és emberi nyomorral, de a probléma megoldása, vagy legalábbis a megoldási javaslat elmaradt. Lehetett volna több belső monológgal elmagyarázni ennek a nőnek a belső vívódásait, jobban megérteni, hogy - SPOILER ALERT - miért hagyta el a férjét és a kislányát? Felmerült benne a saját felelőssége? Ha igen, ez hogyan mutatkozott meg? Ha nem, miért nem? Hogyan nyugtatta meg magát? Hogy tud éjszaka aludni így? Ezek azok a kérdések, amiknek a megválaszolásával tényleg kicsit könnyebben megérthetnénk a sérült embertársainkat. Ehelyett kaptunk egy "nahát milyen kegyetlen játszmákat játszik a budapesti elit" etapot, ami bekerülhet a "víz vizes", "a fű zöld" és a "kiscica szőrös" szintű meglepő információk közé. Ha az írónő vett volna egy mély levegőt és lemerült volna Nyilánszki Mari személyiségének legsötétebb bugyraiba, oda, ahová a megbánást és a lelkiismeretet száműzte, akkor ez nem csak egy megrázó, hanem egy sokrétű és felvilágosító mű lehetett volna az érzelmileg bántalmazott emberekről. (Itt jegyezném meg, hogy attól, hogy valami megrázó, attól még nem lesz feltétlenül sokatmondó és mély alkotás.)

Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy egy korábbi olvasásélményemről is meséljek, ami nagyon idevág: Kerékgyártó István Rükverc című regénye. A cím itt arra utal, hogy egy hajléktalan férfi életét követjük nyomon egy egészen érdekes perspektívából, a halálától a születéséig visszafelé. Az a könyv is hasonlóan Szentesi Éva művéhez mozaikszerűen építkezik, sok esetben nekünk kell kibogozni a hiányzó részeleteket, ez persze nem nehéz. A Rükvercre akkor bukkantam rá, amikor a Parlament októberben elfogadta az Alaptörvény módosítását, és megtiltotta az országban az életvitelszerű közterületi tartózkodást. Ekkor a könyvesblog összegyűjtött néhány könyvet, amik a hajléktalanság témakörét járják körbe.

A könyvek erényei és hibái is azonosak: Az erények például a sodró lendület és a nyers, életközeli hangvétel, ami azt érezteti velünk, hogy a hajléktalanság, vagy az érzelmi bántalmazás problémája nagyon is közel vannak hozzánk, nem csak valami távoli és homályos ügyek ezek. A hiba pedig, hogy mindkét történet megmarad a leirati szinten. Nem mélyülünk el a személyiségekben, egyszerűen csak sodródunk velük. Mindkét esetben az volt az érzésem, hogy az írók nagyon determinisztikusan kezelték a főhőseiket, mintha nem is lett volna esélyük soha kitörni abból a helyzetből, amibe kerültek. Egyikük sem mert egy lépéssel tovább menni és elkezdeni azt boncolgatni, hogy mit tehettek volna a főszereplők? Volt felelősségük a helyzetük alakulásában? (Félreértés ne essék, nem azt kérdezem, hogy a kislány tehet-e arról, hogy a szülei érzelmileg bántalmazták, mert nyilván nem, de mikor felnőttként elhagyta a családját, akkor nincs-e neki felelőssége abban, hogy tönkretette a férje és a lánya életét? Mert szerintem az, hogy én sérült vagyok nem lehet kifogás arra, hogy mások életét teszem tönkre...) Mit tanulhatunk ezekből az esetekből, és mit tehetünk az ilyen emberekért? Mert kicsit az volt a benyomásom, hogy mind a Rükverc, mind a Pedig olyan szépen éltek mondanivalója az volt, hogy "ez van, máshogy nem is alakulhatott volna, mert ilyen szörnyű ez a magyar társadalom." Nekem alapvetően nem szimpatikus az a látásmód, ami minden problémát egy gondolati szálra fűz fel, jelen esetben arra, hogy a magyar társadalom érzéketlen és diszkriminatív. A társadalom olyan, amilyenek mi vagyunk. Ha mi hajlandók vagyunk meglátni ezeket az embereket, esetleg még valamilyen formában segítünk is nekik, akkor máris egy lépéssel beljebb lennénk, csak sajnos mindkét történet a felszínen lebeg, és nem megy tovább a puszta leírásnál. Valahol ez a gondolkodás nagyon jellemző a mai magyar közbeszédre: látjuk a hibát, feldúl minket, hangosan szóvá is tesszük, de nem tudunk alternatívával vagy megoldási javaslattal előállni.