Veres Attila: Odakint sötétebb – Echte ungarische világvége

A new weird irodalom magyarországi helytartójának első regénye.

Mi is az a new weird irodalom? A "klasszikus" weird legismertebb képviselője maga Lovecraft, akinek a műveivel, vagy legalábbis néhány szörnyetegével - például a polipfejű Chtulhu-val - már valamilyen formában mindenki találkozott popkulturális barangolásai során. A weird fiction a horror, science fiction és fantasy műfajok azon elemeit hasznosítja, melyek segítségével bemutathatja az emberi lények teljes tehetetlenségét és jelentéktelenségét egy hatalmas univerzumban, amit olyan - sokszor rosszindulatú - erők és hatalmak népesítenek be, amik jócskán meghaladják az emberi értelmet, így még felfogni sem igazán tudjuk a ránk leselkedő veszélyt nem, hogy irányítani, vagy legyőzni. A new weird nagyban merít a lovecrafti hagyományból, de itt a csáprágós, tapadókorongos rémségek már nem feltétlenül akarják a vesztünket, egyszerűen csak egy nem emberközpontú világ részeit alkotják. A szövegek stílusa is "hibrid": vegyítik és összemossák a klasszikus sci-fi, a fantasy és a horror elemeit, így létrehozva egy minden szempontból "különös" szöveget, ami néha szépirodalmi magasságokban szárnyal, néha belemegy a ponyvára oly jellemző trancsírozásba, szóval az egésznek lesz egy érdekes kísérleti jellege.

Veres Attila fogta ezeket a remek new weird magvakat és beleszórta őket a könnytől és vértől áztatott magyar termőföldbe, és ami kisarjadt belőlük, az lett az Odakint sötétebb.

A történet szerint 1983. február 22-én Magyarország egy nem nevesített megyéjében, különös lények jelentek meg, akik fenekestől felforgatták az ország életét a létező összes értelemben. A cellofoidák, ezek a csápos, éjfekete szemű lények semmilyen tekintetben sem nevezhetők hétköznapinak: nem csak a testfelépítésük idegen minden eddig látott fajétól, de a közelségük szörnyű pszichés zavarokat válthat ki bizonyos embereknél. Az állatok által termelt kristálytej állítólag gyógyírt jelenthet olyan halálos betegségekre, mint a rák, ezért először vadásztak a különös lényekre, majd miután a létszámuk igencsak megcsappant, telepeket, mondhatni rezervátumokat hoztak létre a számukra, ahol ember és cellofoida békében élhetnek egymással. Gábor, a céljátvesztett - vagy talán soha célt nem talált - huszonéves fiú, jó kereset reményében érkezik az egyik ilyen telepre, ám az események hamar még az eddigi helyzethez képest is furcsább fordulatot vesznek...

Ez a regény Veres Attila első könyve, ami máris feltette őt a magyar irodalmi térképre, ugyanis eddig igencsak kevés képviselője akadt kishazánkban a new weird műfajának - ha egyáltalán a new weird-et műfajnak lehet nevezni -, de Veres Attila ezzel a könyvvel mindenkinek elmagyarázta, hogy mik is ezeket a "különös történetek". Korábban már írtam ezen a blogon az Éjféli iskolák című novelláskötetről, ami az író második könyve és ott már a műfajhoz is sokkal jobban passzoló, rövidebb írásokkal találkozhatunk, amik letisztultabbak, és kisebb terjedelmük miatt jóval csattanósabbak is. A regény felépítése hasonló az Éjféli iskolákban található novellák történeti ívéhez. Elindulunk egy elég nyomasztó, de még többé-kevésbé a realitás talaján álló alaphelyzetből, majd lépésről-lépésre haladunk egy hagymázas rémálom szerkezeti koherenciájával operáló végkifejlet felé. Ez a módszer jól működik a regénynél is, de érezhető, hogy a novelláknál sokkal indokoltabb ez a felépítés. Érdekes volt megfigyelni, hogy a regény történetén belül is el volt rejtve egy két csattanós kis anekdota, amik kvázi rémtörténetek voltak a rémtörténeten belül, és némelyik sokkal borzongatóbb volt, mint maga a fő történet szál. (Sőt! Sokszor ezek a kis kusza szálak rágabalyodtak a fő szálra, mit így néha kicsit nehéz volt követni.) Ami még kiemelendő, hogy az író különös gondot fordított arra, hogy jól beágyazza ezt a történetet a magyar közéleti viszonyokba, ugyanis minden fejezet elején egy fiktív idézet olvasható valóban létező műsorokból, lapokból vagy politikusi beszédekből, amik rémisztően jó kritikái a hazai közbeszéd állapotának.

A regény egyik legnagyobb erénye a magyarsága. Ezerszer átélhetőbbé teszi a magyar olvasók számára a borzalmakat a tipikusan általunk alakított helyszínek. Bizonyos részeknél azt érezhetjük, hogy már mi is jártunk ezeken a helyeken: a dzsuvás MÁV kocsiban, ami ragad a piszoktól, vagy eldugott kis falvakban, ahol mindenki ismer mindenkit. Láttuk már ezeket az embereket, a tévelygő külföldi turistákat, akik utazásaik során leginkább magukat keresik, a folyton a kocsmában ücsörgő bácsikákat, akik már-már berendezési tárgynak számítanak. Minden nagyon ismerős, és ez egy olyan élmény, amit nem túl gyakran élhetünk át sci-fi irodalom olvasásakor.

Bár a történet eleje lassan indul, ez nem válik kárára a könyvnek: Az író rövid mondatokkal, gondosan építi fel a regény egészét ellepő sötét, titokzatos atmoszférát, amit - a helyi vonatkozások miatt- tulajdonképpen már mindannyiunknak ismerős lehet. A könyv háromnegyedénél jön el az a pont, ahol a történet teljesen eltávolodik a valóságtól és átfordul valami minden képzeletet felülmúló ámokfutásba. Látható, hogy az író valami nagyot és hatásost akart mondani a valóságról, meg a létezésről, de őszintén szólvást nekem a vége már túl kusza lett. A történetben ábrázolt káosz átmászott a szövegre is, ami miatt egy kicsit csalódottan olvastam a könyv utolsó mondatait. Ezt leszámítva azonban a cselekmény magával ragadó és elképesztően izgalmas. Nincs egy olyan törés a szövegben, ami arra késztetne, hogy szünetet tarts. Olyan, mint egy sötét örvény, ami egyre csak húz magával egyre mélyebbre.

A karakterek problémáival elég könnyen lehet azonosulni, bár egyikük sem az a tipikus hős-alkat. Gábor a főhős, aki egy szakítás után vetődik el a cellofoida telepre dolgozni. Gábornak nincs igazán terve, vagy nagyobb perspektívája arról, hogy mit akar elérni az életben, egyszerűen csak sodródik az árral, és ez az érzelmi kiüresedettség és céltalanság valószínűleg sokunk számára nem ismeretlen. A történetben felbukkanó összes szereplő Gáboréhoz hasonló problémákkal küzd. Mindenki a pillanatban él, egyik napról a másikra, ahol igazából nem számítanak a tervek, vagy az ideák, sem az, hogy ki mellett ébredsz fel reggel. Ezek a srácok csak úgy vannak. Mindenkinek ismerős lehet ez a típus. Szépen rá is rímel erre a lelki kiüresedésre a fizikai világ lassú szétfoszlása.

Bizonyos értelemben ez a regény is egy felnövekvéstörténet. A főhősnek életében először valamiért felelősséget kell vállalnia, és a könyv végére fel is nő a feladathoz. Csetlik-botlik, de célirányosan tör a megoldás felé. A vég pedig nem is igazán a vég, hanem inkább egy új kezdet.

Ez a könyv egy meglehetősen jól sikerült első próbálkozás. Sötét világvége hangulat egy kis romantikával megbolondítva... szó szerint. Mindenkinek tudom ajánlani ezt a könyvet, aki nyitott a sci-fi, vagy a horror műfajára, vagy kíváncsi, hogy mi is az a new weird, esetleg már unja Lovecraft apó egy kaptafára íródó történeteit. Ha kíváncsi vagy hogyan nézne ki egy jó kis magyar világvége, ne habozz, ugorj fejest a regénybe!

Fun fact: A cellofoidák cukik, akárki akármit mond!