Virginia Woolf: Mrs. Dalloway – Séta egy angol hölggyel

Virginia Woolf gondolatfolyama kimérten és páratlan eleganciával csordogál az írónő által precízen kijelölt mederben. A regény klasszikusi státuszba emelkedése - és az olvasóközönség lelkesedése a könyv iránt - teljesen érthető és természetes, én mégsem élveztem a közös sétát Mrs. Dalloway-jel.

A könyv egyetlen nap eseményeit dolgozza fel, a mára legendássá vált nyitómondattól "Majd ő maga elmegy, és megveszi a virágokat, mondta Mrs. Dalloway." a főszereplőnő estélyéig. Az időérzékünk gyakran összezavarodhat a történet olvasása közben, hiszen a belső monológok nem követik a Big Ben szigorú mértékét, hosszú oldalakon keresztül időzünk a múltban, míg a jelenben éppen csak annyi történik, hogy egy kisgyerek nekifut egy hölgy lábának a parkban.

A regény központi alakja Mrs. Dalloway, ez a kifinomult, művelt, de hideg és kissé sznob nő, aki az estélye szervezése közben a múltja eseményeit rendezgeti magában. A többi szereplő mind hozzá kötődik és személyes történetük is Clarissa Dalloway múltján keresztül bontakozik ki.

Aki pörgő eseményekre számít, az minden bizonnyal csalódni fog, ez a regény inkább az első világháború utáni angol felső középosztály, szépen kimunkált, precíz ecsetvonásokkal megrajzolt portréja. Ha kizárólag a könyvbéli eseményekre koncentrálunk, akkor Septimus öngyilkosságán kívül, annyi történik, hogy emberek szépen berendezett szobákban, kimérten beszélgetnek egymással.

A könyv stílusa tökéletesen illik a főszereplőhöz: elegáns és intelligens, de már túlzottan finomkodó. Bár Virginia Woolf leírásai valóban gyönyörűek és az olvasás különleges esztétikai élményt nyújt, pont ez a finomkodás, ez a habkönnyű sznobizmus veszi el az események és a tragédia élét.

A könyv olvasása számomra olyan élmény volt, mint olyasvalakit hallgatni, akit tisztelsz, és nagyra tartasz és nagyon erőlködsz, hogy élvezettel hallgasd a monológját, de folyton azon kapod magad, hogy a gondolataid egyre másra elkalandoznak az előadótól és a mondandójától. Sokszor előfordult, hogy bár alapvetően élveztem Mrs. Dalloway eszmefuttatásait, egyszer csak azt vettem észre, hogy teljesen máshol jár az eszem és úgy kell visszaerőszakolnom magam az írónő által kijelölt gondolati mederbe.

Örülök neki, hogy nekiveselkedtem ennek a könyvnek, mert egy fontos irodalmi élménnyel lettem gazdagabb, de talán műveletlenségem, vagy talán éretlenségem végett, elég nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor Mrs. Dalloway és én az utolsó mondat után búcsút vettünk egymástól.

Ki tudja? Talán kicsit később, mikor már nyugodtabb és bölcsebb leszek - cirka 20 év - legjobb barátnők leszünk Mrs. Dalloway-jel. De addig még, inkább csápos, interdimenzionális csúfságok társaságában múlatnám az időt. 😉